A székelykapuk kutatói

A székelykapuk beszélnek, elmondják a régiek életét az őket faggató kutatóknak, lelkes amatőröknek, az ácsmesterséget ma is mesterszinten művelő kapukészítőknek. Igaz, ez utóbbiak a vérükben hordozzák az ismeretet, a kapukészítés hivatás, azt nem elég kitanulni és művelni, arra születni kell.
Az utókor köszönettel tartozik azoknak a személyeknek, akik nem sajnálták idejüket és tehetségüket egy míves szakmában való elmélyedéshez.

Viski Károly kutatásai nyomán köztudott, hogy ez a kapufajta ismert volt Európa más területein is. Ő német példákat közölt, de tudjuk, álltak ilyen építmények Csehországban, a magyarországi Felföldön, s a Szörénységben is.
Tóth János bulgáriai »székelykapukról« számolt be, melyeket véleménye szerint török rabságba hurcolt, magyarországi ácsmesterek készíthettek. Ha egészében Kós Károly sommás véleményét, miszerint a »székelykapu« a német gótikának köszönhetően alakult ki, nem is fogadhatjuk el, az több mint valószínű, hogy a XII. század közepétől Magyarországra települő szászoknak és más nyugat-európai nemzetbelieknek szerepük lehetett a kárpát-medencei faépítészet fejlődésében, magas színvonalra emelésében.
Történeti forrásaink a fedett kapukra vonatkozón csak a XVII. század első harmadától, de gyakori, részletesebb leírásokkal a XVIII. század elejétől szolgáltatnak hitelt érdemlő adatokat. Mégsem jelenthetjük ki azonban azt, hogy a XIV-XV. sz.-i Magyarországon ilyen vagy ezekhez hasonlító kapuk nem létezhettek, hiszen a XV-XVI. sz.-i már említett várábrázolások a fedett, kötött felépítésű nagykapuk meglétét bizonyítják.
Egy, az 1567-ik évből származó regestrum a székelyföldi falvakban található kapukról és azok számáról tudósít. A regestrum adatai valószínűleg a ma álló emlékekkel egyezően megszerkesztett kapukra is vonatkoznak. Ezt az 1673-ban épített mikházai galambbúgos nagykapu kiforrott, monumentális, tökéletes szerkezeti és formai megoldása, valamint az 1636-ban Siménfalván elég részletesen, pontosan leírt öreg, mindenestül jó és ép galambbúgos, zsindelyes kapu megléte egyértelműen igazolja.
Amikor Orbán Balázs a múlt század hatvanas éveinek végén közzétette hatalmas, leíró munkájának első kötetét, szinte az első oldalakon, az udvarhelyszéki települések bemutatását, az akkor még nagyobb számban megtalálható pompázatos kapuk dicséretével kezdte.
Ma bejárva a székelyföldi falvakat, hasonlóképpen úgy tapasztalható, hogy bár az egyes, eltérő természeti, környezeti, s részben különböző etnikai adottságú területeken településszerkezeti szempontból különbözőképpen ment végbe organikus fejlődés. Ennek ellenére a települések arculatát hagyományosan a magasabb, kiemelkedő helyre épített templomok, valamint a galambbúgos nagykapuk, az összefüggő, egyszerű, leveles kapukkal ellátott deszkakerítések sora, valamint a mögöttük lévő magas, kontyolt tetős házak - helyenként esztergált tornáccal -, s az esetleg még látszó, rendszerint keresztben álló hatalmas csűrök alkotta utcakép, határozza meg.
Az eltérő fejlődés természetesen a kapukra is áll, hiszen különfélék a háromszéki, a csíki, a gyergyói nagykapuk és mások az udvarhelyszékiek vagy a sóvidékiek, ahogy ezt ismét a kapufaragóktól halljuk: « Háromszéken, eltérően a többi vidéktől, mindig dupla galambbúg volt. [...] óriási nagy különbség van a háromszéki s az udvarhelyszéki kapuk között mind ácsolásban, mind a mintakincsben [...] Az eredeti háromszéki vagy csernátoni kapuk egynyílósak vótak, egyszerre nyílt a nagyszárny és a kicsike. [...] A sapkafa felé kerülnek a keresztgerendák, s arra jön a galambbúg. [...] Mi a háromszékieket szeretnők tovább éltetni, me ezek monumentálisabbak, [...] az udvarhelyi kapuk mellett óriáskapuk [...] Gyergyóban inkább fenyőfából próbálják összeállítani, de egészen egyszerűen ott is [...] .«
A gyergyói kapuk újabb keletűek, s másként, szerkezeti szempontból kevésbé megfelelőképpen kötöttek.
»[...] Ha a mintakincseket figyeljük meg, az udvarhelyi kapuknál általában több inda indul ki egy virágcserépből, vagy csak úgy több inda megy felfele, és sűrűbb mintával van telefaragva, míg a háromszékieknél egyetlenegy inda kígyózik felfelé. De Udvarhelyen is, itt is közös jellemző a kapufaragásra az, hogy [...] a teljesen lapos relief-faragást használtak. [...] Udvarhelyen a kaputükör egészen zárt felület, amibe nagyon szép motívumot faragtak, [...] a kapuzábékra a fölfutó tulipánt kerül, [...] s vannak ilyen kacsszűrségek, levelekkel, aminek a tetejin helyezkedik el a pálmadísz. A kiskapu fölött [...] az úgynevezett életfadíszítés foglal helyet.  [...] «
A belülről egyszerű, minden cifraságtól mentes kapu kifele néző oldalán applikációkkal, faragásokkal gazdagon díszített. Az egy-egy székely család által lakott telket, a »belsőséget«, az ott álló házat, s gazdaságot körbefogó kerítéshez épített kapu két világ, az udvartelket jelentő »élet« és az azt fenyegethető külső világ határán áll összetett, kétosztású építményként egyesítve a bezár jelentésű ótörök kapu és a nyílást jelentő finnugor eredetű - ajtó szavainkkal megjelölt tárgyakat.
Ez a Péterfy László által is megfogalmazott kettősség azonban más szempontból is jellemző rájuk. A kapuk szerkezeti felépítésükben az európai ácsmesterség, építési technika jegyeit hordozzák magukon, míg a díszítmények, kifaragott motívumok, virágok, indák, a különböző jelképek rendszere egy más világ tükrei, s a Keletről érkezett magyarság honfoglalás előtti hagyományvilágában gyökerezik.
Tehát eredetét vizsgálva nem különlegesen székely vagy magyar a galambbúgos nagykapu, hanem ahogy Győrffy István megfogalmazta: a kapun »magyar legfeljebb az, amit ráfaragtunk«.
» [...] Ezen curialis helyre  [...] vagyon cserefából készített, háromlábú, megrongyolt zsendelyfedél alatt lévő galambbúgos kapu, melyre kívülről sok virágok vagynak metszve s azok között a kiskapu felett is Teleki címer is felvágatott. [...] «
A kötött nagykapu a családot, a nemzetséget, esetleg egy népcsoportot, annak viszonylagos különállását is jelképezte azontúl, hogy az építtetők, a faragók, tehát egy adott társadalmi réteg hitvilága, szemlélete, ízlése is kiolvasható a díszítésekből. Bár e motívumkincs kiteljesedése talán leginkább a fa növekedéséhez hasonlítható, mely életképtelen a gyökerei nélkül, de egyben ki van téve a körülötte jelentkező összes környezeti hatásnak. Ez a folyamat egy olyan, korábban egységes »népi« kultúra, világszemlélet tükröződése, mely csak a korabeli templomok, kúriák festett, faragott kő, fa belső, külső tartozékaival, ajtókereteivel, kapuival, mennyezeteivel, berendezéseivel, falvak épületeivel, temetők sírjeleivel, s a népélet más - ha töredékesen, de még meglévő - szellemi és tárgyi emlékével együtt értékelhető hitelesen. Igaz, csak akkor, ha ezt a már egyre nehezebben értelmezhető jelképrendszert nem kizárólagosan, a valóban ősi világmagyarázó, keleti mítoszokból, hiedelmekből öröklődöttnek tartjuk.
A székelyföldi, fedett kapukat illetően pedig nem tekinthetünk el attól a fontos ténytől sem, hogy e jelképrendszer egyes elemeit díszítő motívumaiban hordozó, de a mai ismereteink szerint a tárgyalt, s a keleti, hagyományos faépítményektől teljesen elütő szerkezeti felépítésű kapukat a magyarság a honfoglalás előtt valószínűleg nem építhetett. Azt, hogy másmilyet emeltek-e, nem tudjuk, csak a kapu szavunk ótörök, tehát honfoglalás előtti eredete igazolható.
A kapuépítés, kapuállítás hagyománya, igénye az egyre erősödő erózió ellenére még él az erdélyi magyarság körében, s a régi kapuk mellett vagy helyettük - ha ritkábban is - készülnek az újak. Talán nem szorul különösebb magyarázatra ez a jelenség, ha arra gondolunk, hogy ennek az évszázadokkal ezelőtt Európa nagy részén elterjedt s alkalmazott kapufajtának legszebb, legfestőibb, szerkezetileg is legimpozánsabb példányait számosabb előfordulásban Erdélyben építették, faragták és őrizték meg helyenként mind a mai napig, míg Európában lassan az emléke is elhalványult. Ez pedig Viski Károly szerint a székely nép kiváltságos helyzete, katonai foglalkozása és jó néhányuk fafaragó kedve, s az építkezésbeli tehetsége szerencsés egybeesésének köszönhető. A múlt század közepétől a szóban forgó építmény tudós utazók leírásainak, beszámolóinak köszönhetően »székelykapuként« rögzült a magyarság köztudatában, bár eredetét illetően ez a kapufajta nem magyar vagy székely, mert a fedett, kötött nagykapunak a székelyföldi galambbúgos nem az egyetlen változata.
Századunkban a galambbúgos nagykapu a több nemzetiségű Erdélyben a székelység egyik, az identitásuk megtartását a külvilág fele közvetítő jelképe lett. Keletkezésük, kiteljesedésük az erdélyi magyarság kultúrateremtő és közvetítő tevékenységének köszönhető. Fennmaradásukkal egy sajátos nemzeti lét humánus, természetes környezetének továbbélésében és harmonikusabb fejlődésében lehet nagy szerepük, hiszen ezek a kapuk az »életek díszei«, és mindenütt fennen hirdetik a költő, Magyari Lajos szavaival, aki

Kapuállítók című versében ezt írja:

Nap gyúl ki rajtam, csillagok,         vigyázom nagyon a megjövőt.
tündökölni, húnyni, szólni -           Nyárra ősz, tél hull az őszre ...
mert én marasztom az elmenőt,   "Áldás a bejövőre, béke a kimenőre".

Egy jó oldal székelykapuról

http://www.kerites-epites.hu/magyar/oldalak/szekely_kapu_eredete/21/21/21/21/21/1/1

Oldal: Székelykapuk
Isten hozott az oldalamra !!! - © 2008 - 2024 - szekelymagyar.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat