Bizonyára minden kedves olvasónk értesült Badiny Jós Ferenc bácsi, a magyarság nagy krónikásának haláláról. Elõzõ számunkban röviden áttekintettük életének fõbb állomásait, most kicsit mélyebbre ásunk. Munkásságával, világszemléletével sokan nem értenek egyet. Õ ugyanis a többek között „magyar-sumér rokonság", a „Táltos Isten" és „Jézus Király, a Pártus herceg" szószólója volt, amivel vitatkozni ugyan lehet, de figyelmen kívül hagyni soha. Ezúttal az õshaza kérdéskörét vesszük górcsõ alá.
Szerinte - és sok már történelemtudós szerint is - az igazi õshazánk a Kárpát-medence, ahová csak visszatértünk, a Szent Koronát pedig a Jézus-hitû Atillának készítették. Most pedig nézzünk meg egy-két sajátosan „badiny gondolatot":
A finnugoristák azt tanítják, hogy nekünk nincs magyar nyelvünk, mert mindent „összeszedtünk" vándorlásunk során (ez a mai hivatalos álláspontja a Magyar Tudományos Akadémiának), pedig nem jöttünk mi sehonnét, hanem õshonosak vagyunk a Kárpát-medencében. Itt van például a vértesszõlõsi ember, aki háromszázötvenezer éves, és itt vészelte át a jégkorszakot, ami többek között annak a sok ezer egyedülálló hõforrásnak köszönhetõ, melyek a Kárpát-medencében találhatók. Tehát nem jöttünk mi sehonnan, hanem az emberiség itt vészelte át a jégkorszakot és innen vándorolt szét.
Feri bácsi igaz történetünk vezérfonala Árpádig címû kötete nagyban segíti az eligazodást a nem éppen helyén kezelt kérdésben. Megállapítja, hogy ha valaki a szakember lelkiismereti igazságosságával és a kárpát-medencei természetkörnyezet ismeretével értékeli ki a Kárpát-medencei õsember hagyatékát, annak azt kell megállapítania, hogy az õskori kultúrák helyi, tehát õshonos fejlõdésének idõszakai úgy kapcsolódnak egymásba, mintha nagy, vastag láncszemek lennének. Együvé vannak öntve. A középsõ és felsõ paleolitikum idõszakától minden folyamatossági szakadás nélkül jutunk át a mesolitikumba és újkõkorba.
Ezért nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy „a földmûvelõ és állattartó civilizáció a Kárpát-medencében már élt és virult akkor, amidõn az újkõkori új bevándorlók ide megérkeztek. Kétségtelen, hogy azújkõkorban is volt népáramlás a Kárpát-medencébe. Ezzel csak folytatódott az ún. „gravettiek" beszivárgásának folyamata, hiszen - mint mondtuk - már az õskorban is volt ide-oda vándorlás. A Kárpát-medencébõl valószínûleg Anatólia-Kaukázus vidékeire. A Kárpát-Duna-medencei õsnép kialakulásának, nyelvének, kultúráinak és embertani kifejlõdésének magyarázatát csak úgy kaphatjuk meg, ha a Kárpát-medence felé irányuló és folyamatos népáramlatokat valóságnak fogadjuk el. Mindenkor azonban hozzátéve azt, hogy a Kaukázus alatti „melegágyól" a Kaukázus feletti síkvidéken át, vagy talán anatóliai közvetítéssel a Kárpát-medencébe - az évezredek folyamán meg-megújuló hullámokban - érkezõ népmozgalmak emberét a kárpát-medencei õshonosok magukba olvasztották. Így vált a Kárpát-medence, éppen az újkõkor kezdetén mára a népek olvasztókemencéjévé, amely kitermelte a kárpát-medencei õshaza autoktón gyökerû emberét. Azt az embertípust, melyet proto-magyarnak nevezhetünk."
A „nem jöttünk mi sehonnét... a mi õshazánk a Kárpát-medence" címû kérdés megválaszolása mégis bonyolult, hiszen az õshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak õseink, akik a Kárpát-medencébe keletrõl jöttek. Legrégibb õseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvözõdött az õshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetû kárpát-medencei õshonos népet. Ez a fejlõdési folyamat - az évezredek során - újra ismétlõdik. Vagyis minden „új honfoglaló" õshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az „újraötvözõdés" folyamata ismétlõdik, és ennek elõsegítõje, létrehozója pedig az a valóság, hogy az õslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kõrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínûsíteni. A Kárpát-medencei õshonos és az elmondottak szerint újraötvözõdött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá - állapítja meg Badiny Jós Ferenc.
Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves õshonosságunk alapján van jogunk. Ez az õshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétõl, mely szintén õshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez.
Fontos kiegészítést nyújt a tatárlakai amulett, mely a professzor szakvéleménye szerint a Krisztus elõtti 5200. évbõl való, és a rajta levõ „írás" így 1500 évvel megelõzi a legrégibb sumer képírást, egyben azt is bizonyítja, hogy: „az emberiség történelme a Kárpát-medencében kezdõdik". Ez a képírásos szöveg már nyelvtani elemeket is tartalmaz. Ha a képírást jelentõ szavakat összehasonlítjuk a legrégibbnek nevezhetõ magyar nyelvemlékünkkel, az úgynevezett „magyar szórványokkal", rájöhetünk, hogy nem idegen számunkra a szöveg, és néhány szavát egyeztetni tudjuk a sumérnek nevezett nyelvvel, valamint a ragozási sajátosságok azonosak.
Az írásnak a régészeti anyaggal való összekapcsolása azt a logikus következtetést eredményezi, hogy:
1. A Kárpát-medencei és a Tigris-Eufrates (Mezopotámia) mellékén települt népeknek azonos a nyelve és azonos hiedelme volt.
2. A Mezopotámiát elöntõ vízözön (kb. Kr. e. 4000) után a Kárpát-medencébõl is áttelepült nagy mennyiségû népesség Mezopotámiába, a vízözön által elpusztított nagy mennyiségû népek pótlására, a maradék feltöltésére, és ezek vitték magukkal kultúrájukat és hiedelmüket is.
A fentiek csak a professzor fõbb következtetései, a teljes levezetések köteteiben találhatók meg. Remélhetõleg sok vihart kavarnak még megállapításai, mert ez azt jelenti, hogy vita alakul ki körülöttük, ez pedig csak közelebb vihet bennünket az igazsághoz.
A magyarok ősei Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe való jutása előtt mindig nagy kultúrnépek látókörében mozogtak. Mivel a finnugrizmus őseinket csak az Urál-hegységtől keletre fekvő területről - "az Ob-folyó alsó folyásvidékéről" - "indítja", így a magyarok korábbi őstörténetére vonatkozó adatokat nem vette figyelembe, pedig, a magyarság finnugor eredetérről egyetlen auktornál sem olvashatunk. Sajnos - ideológiai okoknál fogva - a magyarság eredetére vonatkozó írott forrásoknak csak kis részét fordították le magyarra és adták közre, pedig csak a forrásmunkák alapján is felvázolható lenne őstörténetünk. A kevés közreadott forrásmunkát pedig "szövegkritika" címén elferdítették és az éppen időszerű ideológiának megfelelően magyarázgatták. Tették ezt abból a felismerésből, hogy aki uralja a múltat, kézben tartja a jelent és formálja a jövőt is. Legjobban a magyar ember számára "legszentebb" nemzeti krónikáinkat degradálták, mondván, hogy azok tudatosan torzították és ferdítették az igazságot. Márpedig a forrásokat úgy kell olvasni és érteni, ahogyan azokat írták.
I. Kínai források a hunokról
A kínai dinasztikus évkönyveken kívül az enciklopédiák, a dokumentumgyűjtemények és az utazók leírásai nagymértékben gazdagítják a Belső-Ázsiáról és népeiről szerzett ismereteinket. Ezek a legősibb gyökereinkre vonatkozó forrásmunkák közül sokat Éduard Chavannes franciául, Johannes Jacob Maria de Groot németül és H.J. Bicsurin oroszul adott ki; magyarul ezekből semmi sem jelent meg. Márpedig a kínai források ismerete nélkül őstörténetünk kétezer éve nem ismerhető meg. A kínai történetírók úgy írtak a hsziungnúkról, hogy egyes általuk használt szavakat az ő szájukba adtak. Így például megtudjuk, hogy leányaik a házasság előtt "szüzek" voltak és a szegény ember rossz időben "odúba" húzódott. A kínai források tanulmányozása révén sok eddig "ismeretlen eredetű jövevényszónak" tartott szót megtalálunk őseink Belső-ázsiai hazájában.
- A hunokról sok adatot Konfúciusznál (Kung Csiunál Kr.e. 551-479) találunk, aki a hunokat senjün néven említi, mint olyan népet, amely már 350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén él.
- Szuó sokat ír a hunokról a Kr. előtti II. században.
- Szemacsien (Sza-ma-Kien Kr.e. 145-90) a szerzője a Si-ki (Történeti Feljegyzések) című munkának, amely mű a kínaiakkal kapcsolatban álló népekről szól. Munkája 110. fejezetében írja le a hsziungnúkat (hunokat) és a nála jüecsi néven szereplő onogurokat. Tőle megtudjuk, hogy a hsziungnúk "főleg lovat, tehenet és juhot tartanak... földeik területekre vannak felosztva, s ezek különböző vezetőik ellenőrzése alatt állnak... Hosszú távú fegyvernek az íjat és a nyilat, közelharcra a kardot és a dárdát használják". Szemacsientől megtudjuk, hogy a hunok bőrövvel összefogott kabátfélében (kazakban) járnak, lovagláshoz nadrágot és csizmát viselnek.
- A Dinasztikus Évkönyvek szerzői a "24 hivatalos történeti mű" íróinak számítanak. Közülük számunkra különösen a Csien Han-su (a Korai Han-dinasztia története Kr.e. 206 - Kr.u. 24), a Hou-Han-si (a Kései Han-dinasztia története Kr.u. 24 - Kr.u. 220), valamint a Szan-kuo-csi (Három Királyság története Kr.u. 220-280) értékes, mert nemcsak a hsziungnúkról, de más Kínával kapcsolatban álló népekről is írnak. A Cin-Sou (Cin-dinasztia története Kr.u. 265-419) és a Szung-su (a Szung-dinasztia története 420-478) a magyarok őseinek Belső-Ázsiából való kiindulásának idejéről szolgáltat adatokat.
- A kínai zarándokok írásai a már Közép-Ázsiában tartózkodó őseinkről és szomszédairól tájékoztatnak; sok ismeretet szerzünk tőlük a tokhárokról és a heftalitákról. A kínai források közül Tu Ju munkáját 766-ban kezdte el; az 5. és az utolsó fejezetében nagy összefoglalót írt a hsziungnúkról, a zsuan-zsuanokról, a türkökről, az ujgurokról és a "tarka lovú népekről". Innen megismerhetjük őseink fegyvereit, gabonáit, harcmodorát és zeneszerszámait.
II. "Türk", tibeti és mongol írott történeti források
1. Türk (török) források közül a legjelentősebbek Köl tegin herceg (+731), Bilge kagán (+734) és a 720 táján készült Tonjukuk érdemeit megörökítő sírfelirat (ezeket legutóbb a dán V. Thomsen dolgozta fel). Becses anyagot tartalmaz az Okhek-husotui felírat. Az ujgur feliratok közül fontos a Szine-uszu-i és a Karabalgaszun-i és a Szudzs-i felírat. A jenyiszeji feliratokat a kirgizeknek tulajdonítják. E felíratok a türk nyelv szükségleteihez alakított azon rovásírással készültek, amely közeli rokonságban állnak az ősi magyar írással.
2. Tibeti források közül a legjelentősebb a Stein Aurél által megtalált Dunhuang-i tekercsek és lapok, amelyeket folyamatosan olvasnak el és különösen a belső-ázsiai törzsszövetségek összetételére szolgáltatnak adatokat. A tibeti kolostorokban levő szanszkrit és kínai nyelvből fordított írásokat Kőrösi Csoma Sándor is tanulmányozta; ezek alapján jutott arra a megállapításra, hogy a magyarság őseit a jugarok között kell keresnie. Jelentős forrás a Kr. utáni 650-es évektől induló Ótibeti Évkönyv és az Ótibeti Krónika, amelyekben a belső-ázsiai népek mozgásáról jó leírásokat kapunk.
3. A mongol történeti irodalom közül jelentős az az 1242-ből való Mongolok Titkos Története, amely jó betekintést ad a korai türk társadalmi berendezkedésről. Mongólia területéről mintegy 30 korai rovásírásos feliratot ismerünk; ilyen származik pl. Köli csorból, Ongból és Ihe Aszheté ből.
III. Szír források
Jelentősek számunkra az arameus-sémi írás egyik változatával, az "esztrangelo" szír, a "szertó", majd a nesztorián írással készült lejegyzések, mint a szír Nagy Sándor legendák és a Góg és Magóg népeiről szóló írások. A szírek a Kr. utáni VI. századtól kezdve krónikákat írtak, amelyekben sok utalást találunk a hunokra, az avarokra és a türkökre. Zakariás mitilénei püspök a Kr. utáni 450-518 közötti eseményeket tárgyalja. Szíriai Mihály Világtörténeti oszlopa című munkájában a sztyepi népek történetéről sok, máshonnan nem ismert adatot közöl.
IV. Örmény és grúz források
Mindkét nép a magyarok kaukázusi hazája közelében élt, így többször említik írásaik a magyarok őseit.
1. Örmény források sok utalást tartalmaznak különösen a hunokról és a heftalitákról. Movszesz Horenaci (Horenei Mózes V. századi szerző), Agathangelosz, Phausztusz Byzantiosz és Farpi Mózes az V-VI. századokban éltek. Khorenei Mózes elsősorban a bolgár, Kalankatvaci Mózes pedig a kazárokról ír sokat. Sok hasznos adatot olvasunk e szerzőknél a sztyepi népekről, amelyek között ott találjuk a magyarok őseit.
2. Grúz források elsősorban a szentek életéről emlékeznek meg, amelyek mögött ott vannak a történeti események. Abo vértanúsága, Leonti Mroveli és Dzsuanszer művei az V. század előtti történelmi eseményekről tudósítanak.
V. Muszlim források
Az arabok irodalmi tevékenysége elképzelhetetlen arányokban múlja felül mindazt, amit az európai könyvtárak kincse rejteget. Sajátos műfajuk a "földrajzi irodalom".
1. Az arab földrajzi irodalom kialakulásának korszakának nevesebb szerzői: al-Kvárezmi, al-Dzsarmi és Jahja.
2. Az arab földrajzi irodalom fénykorának nevesebb szerzői: Ubaydallah ibn Hordad(z)beh (+962 körül), Szallám tolmács útleírása, Jakubi (+946), al-Hamadani, aki külön fejezetet szentel a Fekete-tenger északi részének lakóra, Ibn Fadlan, aki Kazáriát írja le, de magyar szempontból a legjelentősebb al-Dzsajháni (IX. század első felében), akinek munkáiból sokan merítettek. Al -Dzsajháni a magyarokat, mint önlló politikai hatalmat írja le. Nála olvassuk: "A magyarok a türkök egy fajtája..." Ibn Ruszta összefoglaló munkáját 903-920 között írta. Őseinkről, mint a törökök egy csoportjáról emlékezik meg. Balkhi (+934) a magyarokat badzsgirteknek nevezi. Fariszi szerint a magyarok a "turkok egyik törzse", Ibn Haukálnál is a magyarok basgirt néven szerepelnek. Gardézi (Gardizi) a magyarokról, mint "előkelő török népekről" ír, akik "bátrak, szép külsejűek és jó megjelenésűek. Ruházatuk színes selyem szövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, pompát kedvelők. Gyakran rontanak a szlávokra." Maszúdi (+956) szerint is "a magyarok a turkok közé tartoznak... négy türk néppel közös ősre vezetik vissza családfájukat... a türkök e négy csoportja Keletről elköltözött..." Makdiszi (966) szerint a "magyarok a türkök egy lovas különítménye", Hayyan (+1076) szerint "a magyar félelmetes nép... hét vezér alá tartoznak..." Hudúd al-Álamnál pedig ezt olvassuk: "A madzsarik nagyon gazdag emberek...szemrevalók és félelmetesek. Az összes körülöttük lakó pogányokkal háborúskodnak, és a magyarok szoktak győzni..."
3. Az arab irodalom hanyatlása korának irodalma őstörténetünk szempontjából már csak másodlagos értékű. Al-Bakri szerint "a magyar olyan nép, melynek jurtáik vannak... sok lovuk, lábasjószáguk és jó szántóföldjeik vannak..." Marvazi (1120) őseinkról ezt írja: "A magyarok a türkök egy törzse... szemrevaló és szép külsejű emberek és nagy testűek. Vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit elsősorban kereskedelmüknek köszönhetnek..."
Jákut (+1229) szerint a magyarok "igen vakmerőek". Abulféda (1331) a magyarokat pedig "hunkar" és "basgirt" néven együtt említi.
VI. "Középiráni" és perzsa nyelvű források
A "középiráni korszak" a Kr- előtti IV-III. századtól a Kr. utáni VII. századig tartott; ezt az "arab korszak" követte. A középiráni korszak legjelentősebb irodalmi műve a Hvadáj námag (az Uralkodók Könyve), amely a történelem színpadára került török népekkel is foglalkozik. E korszak írásai az ázsiai hunokat már "hun" néven említik. Ezen írásoknak egyik forrása a "Dzsajháni hagyomány" volt; Biruni szerint a "madzsarok határa a Fekete-tengerig terjedt". Egy ismeretlen perzsa szerzőnél pedig ezt olvassuk: "A madzsarik igen vagyonos emberek, jóképűek és impozáns külsejűek... a törökök egyik csoportja..." A magyarokra a kései perzsa forrásokban is találunk utalásokat, mint Dzsudzsaninál (1260), Dzsuvaininél (+1283) és Rasid ud-Dinnél (1318).
VII. Oszmán-török írott források
1. Mahmud Terdzsümán 1505 körül Bécsben született gazdag zsidó családban. Eredeti neve: Sebold von Pibrach volt; török nevét 1529 után kapta, amikor is török fogságba került, majd a szultán bizalmi embereként diplomáciai szolgálatokat teljesített. Kegyvesztettsége idején - 1543 után - írta Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) című munkáját. A munka számos latin és magyar- nyelven írt krónika török átdolgozása a magyarok őstörténetének "kezdetétől" 1526-ig. A kéziratot Vámbéry Ármin fedezte fel Isztambulban és a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta; magyarra Blaskovics József fordította le. E munkában olvassuk: "Az egész teremtett világon őseink és nemzetségünk a hősiességével történelmet csinált, úgyhogy még ma is szól erről széles e világon a hősi ének..."
2. Madzsar Tarihi (A magyarok története) szerzőjének nevét nem ismerjük; feltehetően magyar anyanyelvű, erdélyi származású, protestáns vallású személy lehetett, de nincs kizárva, hogy egy elveszett magyar krónika törökre való fordítása. A mű a magyarok történetét 371-től 1740-ig dolgozza fel; magyarra Blaskovics József fordította. A szerző e munkában a magyarokat a hunokkal azonosítja. A köteben ezt olvasuk: ""A madzsar nép török eredetű... attól az időtől fogva, hogy a magyarok elfoglalták a Sztyepet, 370 év telt el... A kétszázezer főnyi magyar nép másodszor (az első a hunok bejövetele volt) felkerekedett a Nagy Sztyepről és a régebbi hazájába, Magyarisztánba költözött, amelynek megszállása után ott letelepedett..."
VIII. Görög nyelvű források
A bizánci történelmi irodalom legfontosabb műfajai a birodalom történetét leíró művek, az egyháztörténeti munkák és az útleírások. A klasszikus görög források a Kr.előtti V. századtól (mint Hérodotosz Kr.e. 425.) elsősorban a szkítákról, a szarmatákról és a Belső-Ázsia nyugati felén élő népekről tudósítanak. A bizánci görög források a Kr. utáni V-VI. századoktók kezdve a bizánciakkal kapcsolatba került népekről számolnak be. E munkákban a magyarok onggroi, onggoi, turkoi, szavromatai stb. neveken szerepelnek. Priszkor rhétor (+472) munkái igen becsesek, mert Attila hun uralkodóról és udvaráról jó betekintést kapunk. Írásaiban a magyarok onogur néven szerepelnek. Ménandrosz műve 582-ig követi az eseményeket; munkáját Theophylaktosz Szymokáttész folytatta 602-ig. Őseinket uniguroknak nevezi és szokásairól sok jó részleteket közöl. Őseinkről ezt olvassuk: "Bort ittak, de nem olyant, amilyent nálunk préselnek... édes itallal töltötték meg magukat..." A VIII-IX. századra keltehetők Koszmasz Indikopleusztész, Joánnész Malálasz és Prokopiosz munkái. Aréthász (932 körül) a magyarokat türköknek nevezi.
Bölcs León (VI. Leó császár, 912-ig uralkodott) a magyar honfoglalás kortársa, "Taktika" című művében a magyarok harcmodoráról részletes, jó tájékoztatást kapunk. Munkájában a magyarokat türköknek nevezi, amely nép "egy fő alatt áll, felebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved el... a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűri, dacol a hőséggel és a faggyal..." Bölcs León fia Konsztantinosz Porphyrogennétosz (a Bíborbanszületett Konsztantinosz császár +959) "A Birodalom kormányzásáról" ír munkájában igen sokat foglalkozik a magyarokkal (türkökkel), akikhez a három kabar csoport csatlakozott. Levédiáról ezt olvassuk: "A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának szálláshelyet, azon a helyen, melyet első vajdájukról Levediának neveznek... Abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem szabartoi aszphaloinak... A türkök hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig... a türkök elűzték Nagy Morávia lakóit és megszállták azok földjét..."
További bizánci forrás Nikolaosz Misztikosz (+925), aki a magyarokat "nyugati türköknek" nevezi, a Krónika a pápákról, Szent Baszilosz élete, Georgiosz barát világkrónikája, Léon diákonosz, Ionnész Szkylitzész, Athanasziosz élete, Szent György csodái, Ionnész Kinnamosz és sok más munka.
IX. Szláv nyelvű források
A szlávok a IX. század előtt írástudatlanok lévén, sem maguk, sem a szomszédaik nevét és viselt dolgait nem jegyezték föl. A szláv népek nem sokkal a magyar honfoglalás előtt vették föl a kereszténységet és az írásbeliséget. Korai szláv források között szerepel a görögből fordított 811-es évi eseményeket rögzítő Mitrofán prológ, a Pannóniai legendák (Konstantin [Cirill] és Metód legenda), a XIII. században keletkezett Cirill elhunyta, majd a Konsztantinosz Manasszész Világkrónikájának bejegyzése, Csoda egy bolgárral és Naum legendája. E munkákban a magyarokról, mint foglalókról esik említés. A XII-XV. századok között keletkezett Elbeszélés a latinokról című munka az orthodoxia magyarországi elterjedéséről ír.
Az Orosz Évkönyvek (Nesztor-krónika) szerkesztésének első fázisa az 1040-es évekre tehető, az utolsó szerkesztést Nesztor végezte el 1100 körül. Több szövegváltozata maradt fenn. Magyarul sohasem jelent meg; 1916-ban egy Hodinka-féle "válogatást" adtak ki. A Krónika Oroszország történetét írja le a világtörténelembe beágyazva. "Jöttek a fehér magyarok és a szlávok földjét örökölték, miután elkergették a frankokat, akik azelőtt a szlávok földjét foglalták el... azután jöttek a besenyők és a fekete magyarok..." olvassuk Nesztor-krónikájában.
X. Latin nyelvű források
A honfoglalásról és az azt követő évekről legtöbbet a nyugati források írnak átvéve a középkori íróknak a magyarokról, mint ijesztő ellenségről alkotott képet. Mindezek ellenére ezeknek józan olvasása során jól rekonstruálhatjuk a magyarok honfoglalását. Cassiodorus munkáját a VI. században élt Jordanes dolgozza át, aki sok ismeretet közöl a hunokról. A VII. században keletkezhetett Ravennában a Cosmographia, amely a Fekete-tenger melléki népekről ad jó összefoglalást. Szent Bertin évkönyve 900 előtt készült; a magyarokat - az "ungrikat" - a hunokkal, majd az avarokkal azonosítja. A Fuldai Évkönyvek 714-901 közötti eseményeket tárgyalják, említést tesznek a magyarok eredetéről és nevéről; "a görögök békét kötöttek a magyaroknak nevezett avarokkal..." olvassuk. Regino (+915) prümi apát krónikája a magyarokat a szkítáktól származtatja. Munkájában sok írott forrást használ fel. "A magyarok dölyfös és lázadó természetűek... mindig hajlanak az idegen elleni vagy otthoni felkelésre, természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a beszédre... fáradalmakban és a harcokban kemények" - írja. A Sváb Évkönyvek a magyarokat ungriknak nevezik, a Salzburgi Évkönyvek a kalandozásokról adnak jó tudósítást, Cremonai Liudprand (Liuzo +972) a magyarokat "turciknak" nevezi. További latin nyelvű forrás: Widukind, Folcuin, Augsburgi Gerhard, János velencei pap, Ekkehard, Brémai Ádám, Prágai Kozma, Albericus, Aventinus, Querfurti Bruno, Ademar és sokan mások. Ekehardnál olvassuk: "A magyaroknál vidámabb embereket aligha láttam valaha... ételt és italt bőven adtak, életemben ilyen jót nem ettem..."
XI. Magyar krónikák
Az európai írásbeliség megjelenése Magyarországon összekapcsolódott a kereszténység felvételével, így nem meglepő hogy az első magyar őstörténethez kapcsolódó elképzeléseket egyházi emberek írták. Árpád-házi uralkodóink udvarában a XI. században nyugati minták alapján készültek krónikák. Az őskrónikának nevezett Gesta Ungarorumot feltehetően Koppány királyi káplán írta 1080-1090 körül. Ennek tovább folytatott változatai az 1358-ban készült Képes Krónika, majd a Kaprinai-, a Béldi-, a Csepreghy-, a Pozsonyi-, a Rimes-, a Müncheni- és a Mügeln Krónika. A további krónikák ezen őskrónikából vették a magyarok származását, a honfoglalás idejét, lezajlását és a magyarok elnevezését, hogy "a magyarok vagy hunok latinul pedig hungarusok". A magyar krónikákban a magyarokat a hunoktól származtatják, Attiláról, mint magyar királyról olvashatunk, a honfoglalást "második bejövetelnek" írják. A XIV. századi Krónikák alapszövegei 1332-1333-ban (Budai Krónika családja), illetve 1358-ban (Képes Krónika családja) készültek. A Budai Krónikát Budán, Hess András nyomdájában 1473-ban kinyomtatták. A Budai Krónika családhoz tartozik a XIV. századi Acephalus-kódex, a XV. századi Sambucus-kódex és az 1473-ban készült Dubnici Krónika.
Anonymus, feltehetően III. Béla királyunk jegyzője, esetleg Péter esztergomi prépost 1196 táján írta a prológuson kívül 57 fejezetre tagozódó Gesta Hunga(ro)rumát - a magyarok történetét. Anonymus ismereteinek nagy részét nem az ősgesztából, hanem Regino prümi apát évkönyvéből, de főleg az emberek emlékezetében még élő genealogikus szájhagyományból merítette; a honfoglalás leírásánál a XII. századi viszonyokat vetíti vissza a honfoglalás idejére. Egy időben "divat" volt a Gesta szavahihetőségét kétségbe vonni, mert a benne leírtak nem feleltek meg a kor történészei ismereteinek (pl. a hun-magyar származás, a székelyek eredete stb.). Amikor a köznépnek nem volt hétköznapi írása, volt még emlékezete; és mivel a helynevek mind visszaigazolhatók, nincs jogunk kétségbe vonni a Gesta többi részét sem.
Kézai Simon Gesta hunnorum et Hungarorum című munkáját 1282-1285 között írta feltehetően az elveszett őskrónika alapján, de azt a hunok történetével egészítette ki. Nála olvassuk: "A székelyek a hunok maradékai..." A Zágrábi- és a Váradi Krónika nagyjából azonos szövegű; a magyarok történetét tartalmazza 1354-ig.
Az első magyar nyelvű munkát Csák Demeter írta 1526 után Ének Pannónia megvételéről címmel.